Ez most nem az IR-hez tartozik, de nagyon foglalkoztat a téma, úghogy gondoltam, kicsit kiírom magamból. Vagyis a mentális egészséghez tartozik, hiszen az is fontos. Illetve részben aztán lehet mégis, mert hát minden összefügg mindennel.
A páromról szeretnék írni egy kicsit, aki még nem a férjem, de már jó ideje együtt lakunk és immáron már 5 éve alkotunk egy párt. Tulajdonképpen amiben csak tud, támogat a döntéseimben, lelki támaszom, sokszor segít a munkámban is, pedig nem kérem (kértem tőle), a házimunkát is fel tudjuk osztani, tényleg minden szuper. Persze nálunk is vannak összezörrenések, de hát hol ne lennének? Szerintem teljesen normális, a lényeg, hogy meg tudjuk beszélni.
Sosem mondta azt, hogy ne tetszenék neki ilyen állapotomban (értsd kissé meghízva, mint amikor megismert), mégis az elmúlt hónapokban kezdtem elveszíteni az önbizalmamat, hiszen mégsem az a vékony, sportos kinézetű csajszi vagyok, akit megismert....és talán emiatt kicsit kezdtem is bezárni előtte, pedig tudom, hogy nem kellett volna így utólag.
Nagyon szeretem, sosem csalnám meg úgy, hogy együtt vagyunk és a háta mögött...de fel sem merült bennem ilyesmi, hiszen eddig minden olyan szuper volt. Azt azért hozzá kell tennem, hogy nekem előtte nem voltak nagyon komolyabb kapcsolataim, még mondhatni nagyon fiatal voltam és nem tudtam elképzelni, hogy valaha engem tényleg szeressen bárki. Aztán ahogyan az egyetemr ekerültem, szépen-lassan jöttek az udvarlók, de hát egyiknek rosszabb vége lett, mint a másiknak....De semmi komoly kialakulására nem volt lehetőség sosem, egészen S. előtt. Legyen S. Valójában tudat alatt mindig is az volt bennem, hogy én egy társat szeretnék, de az akkor örökre szóló szerelem legyen. És ilyen szempontból iszonyú hálás vagyok, hogy fiatalon rátaláltam és már annyi mindent megéltünk közösen. Laktunk külön, laktunk szülőknél, laktunk külföldön és már egy jó ideje csak is együtt, közösen, mindentől és mindnekitől függetlenül. Közös örömök, közös bánatok, közös utazások, meg minden. Néha úgy érzem, nem is 5, hanem 10 évről beszélünk, annyi mindent megéltünk már.
Történt viszont, hogy tök random megismertem egy srácot a munkám során és elkedztem nem érteni a helyzetet. Legyen Z. Hamar nagyon jóba lettünk és azon kaptam magam, hogy folyamatosan csak dumálunk, mindent tudunk a másik életéről (neki is van barátnője amúgy) és már a kávé és ebédszüneteket is együtt töltjük. De nyilván csak beszélgetünk. Majd nem rég közölte, hogy felmond...konkrétan egy világ omlott össze bennem, mert erre nagyon nem számítottam. És nem értettem, hogy miért visel meg ennyire.... hát annyi másik kedves kollégám van még....
Kezdjük ott, hogy fiatalabb is nálam, ami egy kizáró ok, ha olyan kapcsolatról van szó, mégis annyira vonzónak találtam. Szerintem a kisugárzása és az életfelfogása miatt. Nem mondanám, hogy udvarolgatott, de mintha mégsem lenne közömbös irántam.... és bennem mintha feltámadott volna egyfajta kíváncsiság, hogy bakker, tényleg jól döntöttem S-sel kapcsolatban?
És iszonyú lelkiismeretfurdalásom lett, hogy ha....
- ilyen jó a kapcsolatom S-el, minek tartok vónzónak másokat? Most akkor miben nem vagyok biztos? Vagy mi bajom is van?
- Lehet, hogy tényleg túl fiatalon jöttem S-el és 5 év után úgy látom, nem éltem még eléggé? És így hogy mondjak majd igent, ha valaha meg kér?
- Van olyan, hogy örökké tartó szerelem 1 emberrel? Úgy, hogy tényleg soha senki nem kavar be? Le lehet élni egy életet valakivel a mai világban, hogy a kapcsolat folyamatosan fejlődik?
- Z tetszik nekem vagy csak egy szimpatikus barát? Hogy tetszene? Ha jól vagyok S-el, miért tetszene bárki más?
- Miért nyomok el magamban dolgokat és nem merem elmondani S-nek (most nem a Z ügy), bármi olyanról is legyen szó, amit nem merek?
- Lehet, hogy Z. S. fiatalabb énjére emlékeztet?
Majd leültem beszélni S-el, hogy beszéljünk át néhány dolgot, mert kicsit összevagyok zavarodva. Kommunikáció...az egyik legfontosabb a kapcsolatban! És végre, több hónap után egy olyan brutál őszinte beszélgetést toltunk, hogy az valami eszméletlen. Minden kétségem elillant, ami S-el volt. Mindent át tudtunk beszélni....Sőt, ő maga mondta ki, hogy szerinte nekem Z. az esetem,mert iszonyúan hasonlít rá és akkor lepődne meg, ha nem tetszene, és még 5 évvel fiatalabb is nála, és ekkor jött a felismerés..... Z. tényleg úgy néz ki, mint S. 5 évvel ezelőtt, amikor megismerkedtünk....valószínű azt az időszakot juttatta eszembe, hiszen S-sel is egy munka kapcsán találkoztunk....szinte ugyanez volt, csak S-el össze is jöttünk....Ha nem lenne S. lehet Z-vel is az lenne a vége....de így már értem. De itt van S! és azt mondta, nagyon szeret, nem szeretné, hogy kétségeim legyenek, mindent mindig beszéljünk át <3 és azt mondta, mi sosem unjuk meg egymást, mert olyan dilisek vagyunk, hogy tuti mindig meg tudjuk egymást nevettetni és addig nincs gond <3 Azt mondta, hogy ő annyira megbízik bennem, hogy az sem zavarja, ha Z-vel néha összefutok a jövőben (persze csak beszélgetni :D nyilván, amúgy is vannak fiú haverjaim), mert tudja, hogy nem csalom meg, ahhoz valami nagy dolognak kéne történnie, de vagyunk annyira intelligensek, hogy tisztázzuk, ha valamelyik fél már nem kap meg úgy mindent a másiktól, mint amire vágyik.
Mi amúgy tényleg nagyon összepasszolunk és folyamatosan teszünk a kapcsolatunk fejlődéséért. Ezért sem aggódok, vele Minden lehetséges. Nem kéne egy ilyen jól működő dolgot eldobdni csak úgy. És tényleg. Így, hogy felismertem a tényt, hogy Z. tényleg S. 5 évvel ezelőtti változata, így minden világos lett, nekem nem Z tetszik, hanem akit láttam benne. Inkább csak az hiányzott, hogy S-el is újra sokkal többet és mélyebben tudjak beszélgetni. Mint az elején. Talán túl természetesnek kezdtük venni, hogy együtt lakunk és itt vagyunk egymásnak...de a sűrű hétköznapok közepette előfordult néha, hogy este éppen hazaestünk és kb. alvás egyből, nem sok beszéddel. Nyilván beszéltünk, de sokkal mélyebb és hosszabb beszélgetések elmaradtak egy ideje. És ugye a kommunikáció alap minden kapcsolatban. Az pedig, ha valakire azt mondjuk de jól néz ki, még nem jelenti azt, hogy a másikkal bajunk lenne és új társat keresünk. Attól még lehet vonzó valakinek a kisugárzása, minden a tetteken múlik szerintem. Amíg csak beszélgetés van, addig okés...Ha már több lenne, akkor az valóban nem lenne már okés. Legalábbis én így látom, aztán lehet mindenki máshogy.
Persze azért szoktam kapni rendesen az ívet, hogy mivel S. az első komolyabb kapcsoaltom, ne várjam, hogy vele öregszem meg...manapság annyit változnak az emberek, hogy 2-3 kapcsolat kell ahhoz, hogy a végleges kialakuljon. De ha mi jól vagyunk így, akkor miért ne lehetne lehetséges? Ennyira fura manapság? S.-nek előttem volt 2 másik kapcsolata amúgy. Sokan felvetik, hogy ne maradjon bennem amiatt se tüske, hogy minden értelemben csak S-el éltem meg dolgokat és hogy másra nem vagyok-e kíváncsi. Szerintem jobban szeretem őt és jobban érzem magam vele annál, hoyg csak amiatt elhagyjam vagy férre kacsingassak. Lehet, hogy van bennem kíváncsiság, de nem érzem azt, hogy emiatt férre lépnék.
Minden kapcsolatban vannak kihívások, nehéségek. Mi is annyi mindent megéltünk már. De szerintem mással is lennének és nem olyan gázos dolgok, amit ne lehetne megoldani, hiszen az alap értékek és tervek közösek. Most mindneképpen úgy érzem, hogy nekünk együtt van feladatunk és ezen kell dolgoznunk, hogy mi ketten a lehető legjobban működjünk, beszéljünk meg mindent és alakítsuk a közös jövőnket <3 Az ember persze sokat változik, én sem az vagyok, aki 5 évvel ezelőtt voltam, de ez talán rendjén van addig, amíg közös utakon járunk. Nagy érték manapság olyat találni, aki ennyire szeret és mindenben segít. <3
Az pedig, hogy fogok-e találkozni Z-vel a jövőben, hát jó kérdés. Írtunk egy szép búcsúlevelet egymásnak, de most vélem, nem fogom keresni, persze mint ember, lehet érdekel, hogy alakulnak a dolgai, hiszen 1 éve a mindennapi életem része volt és mint barátot, tényleg megkedveltem, de ebből nem lenne több szerintem, így letisztázva főleg nem.
Puszi és kitartást Nektek is mára is,
